Alvó ügynök álmatlanságban szenved
 

(Részlet: Egy éj a Cökxponban)

 

– Emlékszel a képeimre?
– Én még a mestered képeire is emlékszem, a másik Lajoséra, Lajos. És arra is, hogy mi végre jutott szegény.     
– Emlékszel a „Mesék a vakvilágból” sorozatom első darabjára? A címét vadítóan különösnek, kiagyaltnak találtad, hiába magyaráztam; emlékszel az ALVÓ ÜGYNÖK ÁLMATLANSÁGBAN SZENVED főalakjának arcvonásaira? Emlékszel? Ő Hutterton!
- Dehogy! Ez túlzás, Lajos, és nem értem, mire való. A képet annak idején nekem adtad, ott tartom a hegyre néző nyugati szobámban, az ebédlőasztal végéből is egyenesen rálátok, alaposan ismerem, legkedvesebb darabjaim közt tartom számon, és merem állítani, hogy nem Huttertont ábrázolja a kép, hanem az álmatlanságot és a szenvedést. De nem is ábrázolja, hanem valahogy megtestesíti: fejek, szemek, kezek egymást átható, álomszerű közegébe meríti, azért is készült kidobott papundeklire, azért hasítanak bele tépett sávok, roncsolások, hogy a bársonyos vonalak tekergőzését, a kréta lágy imbolygását a kor köznapi, konfekcionált tárgyaihoz hangolják – de hiszen mindezt te magad mondtad akkoriban, és én nem átallottam ötletesnek minősíteni művedet, valamelyest el is savanyodott ettől az ábrázatod; azóta ezt a kikent papírt megszerettem, hozzám nőtt, hát hogyan volna benne bármi rész Huttertonból? Becsavarodtál, Lajos?