Invokáció
 

ez a rajz félig céltalan egészen

képzelődéslenyomat szerte össze

megyek a nyomában és nézem jössz-e

velem át mindig át a derengésen

 

érzed-e hogy érzed éppen történik

tudod-e hogy tudod vagy csak kongatod

bugyraid szonettló húzza fogatod

én írom te olvasod itt örvénylik

 

kettőnk között most a Tusnádi közön

ahogy átlábalunk a folyós ködön

az istenhegyi fák árnyai súgnak

 

pislog ránk a Zsibói ABC-bolt

mint élő invokáció vagy félholt

múlt kéreget adj értelmet az útnak

 

 

Ha az út történetesen a Zsibói vagy a Zsolnai utca, és kedd délelőtt van, tizenegy tájban, akkor csöndesen, szinte derűsen nyújtózik át a Kis-sváb-hegyről az Isten-hegyre, és az az értelme (számomra), hogy járok rajta, miközben működtetem a szonettíró gépet, vagy az működteti verselő lényemet; hallomásokra fülelek, tényeket és képzeteket társítok, s egyszer csak, a minap éppen, kék luxuskocsi duruzsol arra, mellém gördül, ablaka lehúzva, megnyerő arcú vezetője megszólít: „Jőni Isztambul, adni olcsón ékszer! Ha megnézed, hidd el, megelégszel!” Elhárítom az ajánlatot, elfordulok, vigyorgok, el innen, el, s csak másnap veszem észre, a jelenet sokadik visszajátszásakor, hogy az isztambuli vásáros amúgy konfekcionált szövege kész vers-elem, szonettbe való tizenegyes és tizes sor. Hova jutottam?