Szonettjátékok
 

Szonettgépemből pattant ki az ötlet, amikor a versforma kultúrtörténeti adalékai közt bóklászva elém került az ismerős mozzanat, hogy József Attila és Illyés Gyula egy kávéházi délutánon egymás rímeire szonettet írtak. Mi is játszhatnánk ezt, pendült meg bennem, és a Ligetben verselőkre gondoltam, miközben megképzett az aktualizálás módja is: kapcsoljuk a társasjátékot a Van fogalmad? rovathoz, méghozzá a környezet címszóhoz, amelynek jelentése olyan tágasan értelmezhető, hogy tematikus feltételnek ideális. 
   Elindult a szonettjáték szervezése, és a hírre nemcsak a gyakorlott verselők, de a több műfajban járatosak is szívesen „szálltak be” a mutatványba. Amikor megkérdeztem Kállay Gézát, írt-e már szonettet, azt felelte, hogy természetesen, hiszen hogyan is taníthatná különben, majd hozzátoldta, hogy egy szonettet azért csak össze tud hozni az ember, s provokálásomra néhány nap után igent mondott. Handi Péter Ausztráliából válaszolt, s kísérő üzenetében azt írta: „itt küldöm saját gyártmányú rímeimet a szonettjátékra – Isten legyen azzal, akié lesz, s ugyancsak a Mindenható kegyelmét és segítségét kérem ahhoz, ami nekem jut.” Volt, aki szerényen tartalékjátékosnak jelentkezett, majd egy reggel a következő üzenetet olvashattam: „Kedves Béla, nem kis riadalmamra ma éjjel fél háromkor (megnéztem az órát) eljutott hozzám a szonettjáték híre. Kérlek, ne érts félre, tudom, hogy valami tévedés, váltó-állítási zavar történhetett – van ilyen. Mert hogy hozzám, aki soha életében nem írt verset! De ha már így történt, mi mást tehettem? Elküldöm rímeimet, és egyszerre bízom szigorúságodban meg tapintatodban. Szeretettel: Kámán Balázs.”
   S közben már érkeztek a művek, és két-három szonett után nem volt kétséges, hogy a testet öltött versek mulatságos és szorongató szépsége a játékot magas fokra emelte. Megírtam én is a nekem jutott rímeket, és ekkor követtem el a hibát, aminek kiküszöbölése a játék egyéni bővítésének lejtőjére sodort. Pedig a hiba mindössze annyi volt, hogy olyan információt is használtam, amihez társaim a szabályok szerint nem férhettek hozzá, ugyanis én tudtam a rímek szerzőjének nevét. Játszani csak komolyan szabad, s ezért másik rímsorhoz fordultam, és aggályosan óvakodtam a szerző személyére, nevére utaló mozzanatoktól, viszont fölrémlett bennem, hogy ha két társam rímsorát megverseltem, a harmadikét miért nem, s a játék kitalálójaként miért ne élhetnék a különös lehetőséggel, hogy megkísérlem valamennyit kikölteni. Mindezt már a Liget-beli játéktól függetlenül, a saját szonettkönyvem kontójára.

 

Mese az ékezetről

(Kállay Géza rímeivel)

 

Hol volt, hol nem volt egyszer egy ékezet…

A minap, amint a hegy fölött elszáll,

utána fordul sok polgári fej, váll:

ez még szabad? Már eleget vétkezett

 

pedig, hogy röpdösni (nyíltan) ne merjen.

Zúg az átlag, tizenkettő egy tucat,

becsapja rá az ajtót, mint a huzat,

árad, tolul szennyesen; hogy kimerjem,

 

reménytelen; de az ékezet kiált,

az én környezetem értem már kiállt,

puffoghattok pimfek, nem ránt le örvény.

 

De rántja. Hirtelen. Belép. Nem köszön.

Kéz kezet mos, ékezet kézen-közön

elkopik, nem száll. Ez hát a törvény?