Rögzítés
 

Apámmal álmodtam hajnalban,                                   
mondtam ebéd után, s hátradőltem,
krumplilevest és fasírtot ettünk.
Nem tudom, ez hogyan tartozik ide
és miért kell nyomban rögzítenem,
nyomban-e? Védekezésül talán,
mert apám éppen a végét járta és
vele voltam, de valahogy ő is voltam,
valami szabadtéri, városi, piros padon
feküdtem papírral letakarva. Este
a Liget folyóiratba, a Tényfékezőbe 
készült írásokat olvastam sorra,
a Halál az utcán fotóihoz készült
nekilendüléseket, meg a szó-kép-tér
lapommal nyüglődtem egész nap. 
Érthető hát, hogy bámultam magamba
és nyugtáztam kényszeredetten: jó,
ezt legalább tudhatom, ilyen durván,
bután fordul álomba át, keveredik
össze, szét minden, nyomódik oda
nem oda tartozó álomnak való, valónak
álom, de minek?  A halállal vigyázni jó
lesz, lehet-e; a sajátomat vakon, versbe,
nagyzolva, irodalomhoz idomulva
irkálni, nemigen vitt rá a lélek soha,
vagy mégis. Ahogy apámként hal-
dokoltam ott a padon… Most már látom,
úgy szólván tudom: erre is akad for-
mális, szinte alaki indokom; mire
nincs, végül is, mire? Semmire. Vala-
mivel magam csak megkötöm, kézen-
közön idefércelem, abszurd elem,
játék, mindenem benne van, bennem,
az alvó, Fekvő fejben, a festett, érzéki
deszkán, ahogy apámmal, hajnalban,
hajdan és most, ebben a rögzíthetetlen
pillanatban éppen, a lüktetésben testté
válik, akarom vagy sem, kimondódik.