A százforintos bolt előtt
 

Ez a kép semmiképpen sem "állna meg" önmagában, legalábbis olyan gondolati-érzelmi általánosságokat mozdíthatna csak nézőjében, ami nem indokolhatná "kiállítását" – bár az sem mindegy, hogy a képet milyen keretben-környezetben látja az ember. Ha könyvkeretben kerül eléje (pillant rá), reakcióját nyilván befolyásolják ismeretei, hogy olvasta-e a szöveget, mert nélküle csak a "tetszik-nem tetszik" szintjén vélekedhet-érezhet – persze az sem semmi. De akkor ezen a szó-kép-tér honlapon is csak szöveggel együtt "él meg" (ha "megél") a kép? Jó esetben a sorozatok saját(os) jellege, a törekvés iránya ránézésre is érzékelhető, követhető: tényszerűen létezik. (Hogy milyen esztétikai szinten, az más kérdés.) Ha csak annyi tudok, hogy ez a kép a Papundeklire sorozat tagja, és alkotója a címválasztással is kiemeli, hogy ennek alapvető jelentést tulajdonít, hogy a képhordozóval eleve ellenpontot képez, már megérinthet a kép hangsúlyosan remegős, bizonytalan ráfestése, a fakó színek, a fölsebzett felület, az egyensúlyra törekvő foltok, vonalak, fejformák nyomorúsága, esetlegessége, ugyanúgy mint az előző, Ponton című oldalon. De ez csak feltételezés, az én feltételezésem, s a Néző-Olvasó figyelmét pusztán a festés-írás egységére szeretném fölhívni. Azért is választottam az itt következő verset, mert benne ez a tény: alkotó-elem (a hely adottságai szerint tördelem a szöveget).

 

A százforintos bolt előtt, ma délelőtt,

a fodrásztól visszafelé jövet,

a kiszáradt virágokat elszürkült, földszerű

masszában őrző, négylábú betontartó alatt,

a kidobott papírdobozok közt

találtam egy

fehérbőrűt, deklinek kivált alkalmas darabot,

kellően sérült, mocskolt, de még valamelyest

élő, szabad felületet,

s hónom alá csapva, vérmes reményekkel telten

hazavittem: írni, festeni rá;

szépen kisimogattam

ujjbeggyel, tenyérrel, és vadul körültéptem,

aztán csak néztem, csordogált az idő, elálmosodtam,

már délután volt, belemosódtam,

homály-mély

árnyékok közt a Retek utcai fodrásznő úszott arra

egy az egyben, ahogy mondtam neki, hogy

azért ne kopaszra, mintha kisfiú volnék '43-ban

és Horgas János előmunkás most

csináltatna fényképet vasúti igazolványomba;

júliusom sötét zsákjában botologtam

mondatért dátumtól dátumig, születés- és halál-

napok, szerelmi évfordulók kerekedtek

körül (mindez belül) s megint eszembe jutott

ott, tapogattam csak félálomban, amit ébren is,

már napok óta, éjszakai álomban úgyszintén,

hogy meghaltjaim közül egynek biztosan

szeretném tudtára adni (L. L.-nek),

hogy mi történt,

mióta nem él, és kérdezni, ugye, előre milyen

kitalálhatatlan, mennyire idegen lett volna ez a

felemás vonszolódás (vagy mi ez az egyetlen

szóval mondhatatlan), ha

elénk áll, mint valódi,

testesült; de ő is szeretné-e tudni, mint majd én,

és jó lenne-e neki, nekem

(most és majd); már meginogtam: akarjam-e;

az idők, személyek, terek, valóságok,

az igenek és nemek dimenziótlan homálya sodort,

még jó, hogy fölriadtam, fogtam az asztal

sarkát, hogy el ne eresszen;

rajzolni kezdtem,

húzkodni fenyőágakhoz és madárlábakhoz,

szárnyakhoz, szemekhez hasonlító vonalakat

ecsettel a százforintos bolt előtt talált lapra.