Hiábavaló-vers: nyű és nyí
 

Kihűlnek a közök és düheim
úgy vájnak belém,
mint kitenyésztett kutya foga, tudom,
amit megtudok, nem fog (tud) elengedni többé.


A dátum véletlene kínálta, hogy a század és ezred végének pontjába futtassam az év során keletkezett verseim és jegyzeteim kötetét, és maga is kutyafogként vájt belém, hajtott a megvalósításra, a kísérlet dokumentálására - ezt hamar fölfogtam, alá- és rájátszottam, a rajzok is ennek a törekvésnek az áramában születtek. Tárlatlátogatóimnak az első lapalji jegyzetet idézem:


EZERKILENCSZÁZKILENCVENKILENC MÁRCIUS 25-ÉN, két nappal L. J. születésnapja, s egy nappal azután, hogy a NATO bombázni kezdte Jugoszláviát, ifjúkori sétalovaglásaink országát, ezen a csütörtök reggelen jutott eszembe, hogy új könyvemet az előző kettő jegyzetelős formáját tovább alakítva próbálom felépíteni, és a versek alatt egy NAPLÓSZERŰ HÁTTÉRSÁVOT húzok, konkrét időmedret, reflexiókat. Fölvillanyoz a lehetőség - és belém áll a nem irodalmi kétely. Ahogy aztán a képernyőre pötyögöm (másnap), és a születésnapot, a bombázást és a könyvkezdetet összeolvasom a fönti, múlt évben írott verssel, különös szédületet érzek, minth röpülnék a beláthatatlanul különböző tényak között, egy határozottan kimetszett, de határtalan térben, és azt sem tudom hirtelen, hogy kivül van ez vagy belül? Merre most, hogyan tovább, kérdezem. S kell-e lengetnem a karomat, mint álmomban.


Határozottan kimetszett, de határtalan térben vagyok most is, orgommal horgolok talán, próbálom elvenni élét a kérdésnek, hogy mit is csinálok, túl azon, amit tényleg.