Világnap (-tól -ig)
 

A Világnap (tól –ig) című hosszú vershez készült ez a kép, a könyvben teljes oldalt (bal oldalt) betöltő jegyzetből idézek (mellette, a jobb oldalon kezdődik a Levendel-gyűjtemény albumához kapcsolódó vers), és azt remélem, hogy szó-kép-teremnek meghatározó mozzanata lehet ennek az évtizeddel ezelőtti dokumentációnak a csatolása, mert szellemileg (és közérzetileg!) ebben a pillanatban is aktuális, érvényes, amit az is megerősít, hogy pár napja láttam a L.-gyűjtemény legújabb és egyik legszebb kiállítását Szegeden.

 

...Tegnap délután T. D. Főműjének bemutatója volt az Írók Boltjában, s egy órára úgy tűnt, mintha volna valami összetartozás az irodalom körül; hosszan sorolhatnám a boltban megjelent barátszerű játszótársak neveit; köztük volt Valachi Anna is, aki méltatást írt a Levendel-gyűjtemény albumáról A szegények orvosának gazdag művészi hagyatéka címmel, melyhez a lap színes nyomtatásban közölte a borítón lévő Vajda-képet. Ez helyénvaló, győzködtem magam, normális, így érvényesül egy fontos kulturális érték, és bólogattam, és örültem, de újra megkísértett az a furcsa, árnyékszerű érzés, ami a múlt nyáron lepett meg először, mikor megpillantottam a múzeumban a gyűjtemény másfélszáz darabját. 1961 óta szinte nap mint nap láttam a Szentendrei házak című képet a Városmajor utcai lakásban, L. L. íróasztalával szemben, a kereteikkel egymást érintő festmények között, középen; magánkép nekem, a többive együtt, magángyűjtemény, magánszöveg, magánélet, s most közzététetik egy napilapban. Ez mindig érzékenyen érintett, szinte sértett, holott magam is ezt teszem (magam: közzé!), erre törekedtem, s évtizedeken át szenvedtem társadalmi korlátjait, a sajtószabadság hiányát. S mégis ott volt az az árnyékszerű. Talán csak azért, mert a festett kép, a kiállítás valahogy pőrébben önmutogatás, mint az írás, bár ez sem igaz, erre a jobb oldalon olvasható versszerűre, és ezekre a jegyzetekre meg különösen nem, szinte ellenkezőleg. Ezért beszélek róla? Exhibíciómat mentegetem? Lehet, de mindegy. A jobboldali szerű ettől mit sem változik, nem is akarom, csupán a jobb és bal oldal közti teret szeretném bejátszani, legalább fölállványozni, legalább jelezni egy állványzat lehetőségét. Talán a katalógus konkrétsága is ezért vonz, vetítővászonként terül elém, köz és magán szálainak összeszövését igéri, viszonyítási pontot ajánl. Olyan szerű az egész. A szegények orvosa (Levendel László) elégedett lenne, ha kezébe foghatná. És nemcsak az album külső szépsége miatt, hanem a benne szereplők stiláris (és egyéb) különbözőségén, a képek és szobrok különbözőségén is átderengő közös valami láttán, ahogy mégis összekapcsolódnak, mintha részei volnának műveikkel egy szellemi egységnek: Ámostól Veszelszkyig. Pedig dehogy. Legfeljebb egy törekvésnek, egy romantikus illúziónak, egy megoldást hiábavalóan kereső szenvedélynek a kifejezése az album, amely L. L. életét is sodorta, és a halála utáni életét is élteti. Mégsem illúzió hát? Vagy az illúziónak, fantasztikumnak mégis van reális vetülete (kellene, hogy legyen, ahogy Poszler György is állítja Kosztolányi téri íróasztala mögül, például a Duna-völgyi reálfantasztikum lapjain, többek közt éppen az L. L. temetéséről írott esszében, a '89-ben elszalasztott magyar demokráciáról elmélkedve)?