SZÓ-KÉP-TÉR
Annyi örömöt, oldó jót adtak nekem rajzolmányaim, olyan sokszor segítettek írásaim egyengetésében a legkülönfélébb módokon, de mindig határtalan türelemmel viselve, hogy szakmai képzetlenségemben a legképtelenebb képzésekbe vágva üssem-vágjam-tépjem anyagukat és vágjam a szemétbe létesüléseiket, ha úgy láttam: nem kapcsolódnak írásaimhoz vagy egyszerűen csak nem tetszenek, szóval olyan megengedőek voltak velem, hogy érdemelnek pár körülíró mondatot (kommentet, hogy a terepnek megfelelő kifejezést használjam), amikor legújabb vonzódásomat követve a virtuális végtelenből helyet, hont kerítek nekik, és rögzítek ezen a lapon (lapocskán, netán honlapockán). Keletkezésük időrendjét követve – előbb a könyveimben publikáltakból, aztán a közöletlenekből válogatva egy-egy sort. De nem akarom akciómat a képek nyakába varrni! Lehetséges, hogy vonzódásomban a kommentálás (elemzés?), a rálátás provokatív lehetőségének, a válogatás izgalmának és a szemrevételezés eredményét váró kíváncsiságnak nagyobb szerepe van, mint ennek a… minek is hát? És tényleg: minek ez, minek?
Kérdésre kérdés tolul, egy aktuálisan éles például: ha nem rajzolnék, nem is írnék? Ha nem írnék, nem is élnék? Vagy szelídre fordítva: amíg írok, rajzolni is, amíg élek, írni is szeretnék. Az ember csupa „is“ – vagy csak foglalkozási ártalom, oltalom ez az egész? Szórakoztató szórakosgatás-getés, merő hangszerelés? Műsorra műsor? Mégse protézis talán, kattogó, a létezés ajkai között működő; inkább egyszeri erő, a mű-ködöt is áttörő. Te jöjj hát, te konkrét épp-itt-most-lét; te is.
Ezek a képek többnyire úgy keletkeztek, hogy előbb volt a szó, majd lett a hozzá szándékom szerint sohasem illusztrációként illeszkedő, inkább asszociációként társuló, de könyvbeli megjelenést célzó kézmű, aztán a könyvben a nyomat (technikailag nem mindig az itt látható minőségben). Most a képek előre léptek, s a nyers kérdés megkerülhetetlen: megállnak-e így is, szóképterem meghatározó részeiként? A hozzájuk csatolt mondatokra – mintha megfordult volna a művelet iránya – nem azért van-e szükségem, hogy mutatványomnak alibije (értelme) legyen? S ez az értelem nem arra tör-e – arra is –, hogy az ide látogató, akár véletlenül ide kattintó érdeklődéséhez forduljon? Dehogynem! De akkor már legyen ennek a szövegnek állandó rétege itt egy szubjektív, de korrekt tárlatvezetés – aztán majd meglátjuk-halljuk, mi lesz belőle.
A különféle technikájú festmények, rajzok, tépett és ragasztott kollázsok, képversek (akármik) összekapaszkodó, más és más jellegű csoportjainak digitalizált képei láthatók tehát, elsőként a ’97-es prózakötet, a Papírkígyó tizennégy képéből három – s hozzá egy-egy konkrét idézet-darab, jellegzetes töredék a szövegből mint képalá(mellé)írás. A képeket azoknak az írásoknak a címével jelölöm, amelyikhez kapcsolódnak.