Szemrevételezés üveg mögül
 

Reggelre a hegyre hideg köd ült;

ahogy ébredtem és szemrevételeztem,

az álom még vígan le-föl úszkált bennem,

csak ámultam, lestem üveg mögül,

 

mi ez. A fenyők felhőkig értek,

a nyír sárga levele nem elképzelés,

derengett a hajnali szerelmeskedés,

zenélt még bennem, bongtak a képek,

 

éltek. Tudtam, velem érez a köd,

a táj, áthengergették mind az öt

érzéküket egymáson, volt bátorságuk.

 

Láthatatlan repülő döreje

szállt, a lenti város várt, merje-e

érteni; hümmögve bámulta nászuk.

 

Tulajdonképpen a szonettírás útjára jutottam, ahol félszázados irkálásom során még alig-alig jártam, és most innen, a jegyzetek felől szeretném szemrevételezni egy-egy mögöttesét vagy előzetesét, netán kimondatlanját, nagyítani és kontrázni, állításait visszavonni vagy megduplázni, vékony, tekergő vonalú mondatokat irányítani a strófák közé, végükön kampóval, hátha beakadnak, és rájuk függeszkedhetek. Tulajdonképpen már harminc szonett nyüzsög körülöttem, könyvet képzelek velük, egy útikönyvet bizonyára, asszociatív kalligráfiákkal az Akastyán-hegyre keveredőnek.