Fekvő fej
 

Éppen egy éve írtam, hogy fölteszem honlapomra a másik Városmajor utcai kamrapolcra festett képemet (festett deszkám képét), s most eljött az ideje, hogy megtegyem, ide helyezzem, ráépítésem első szobájába –  mondható ez így? Magamtól kérdezem, de nem magamban, mert honlapomat akkor is közlési formának tekintem, ha senki nem kattint rá, hiszen akárki rákattinthat, véletlenül akár. Végső soron ez a Véletlen Akárki a címzettem.

Legyen festett deszkám címe Fekvő fej –  a Viszketőhöz hasonlóan (ami szintén fej, egy apafej kínlódásainak képi asszociációja) ezt is újra meg újra átformáltam, a legerőteljesebben A hal tréfája kötetem verseivel párhuzamosan, a ráfestett és kivakart, újrafestett-írt szövegtöredékek is onnan valók, jobbára a kilenc sornyi Azt a kisfiút szavai – kapva kapok a lehetőségen, hogy teljes terjedelében idézzem:

lóhalálában vágtató szabad képzetek
kezét fogom 
bátorság! – ölelem át
azt a kisfiút
a kálmáncsai bakter vacogó fiát
hogy nem esznek meg
biztatom ne félj
de elborzadok a partok láttán
s meg is esznek meg tudom meg

A kép címe ránézésre is alkalmasnak tetszik, hiszen a bal oldalon kitakart csupasz deszka, a lyukas fej a főszereplő, a job oldali fekete, szintén fejforma sötétséggel szemben, melyen egy hozzá hajló tenyér ujjai (ujjaim lenyomatai) is földerengenek – fejben (helyben) vagyok hát, megismételhetem, amit a Viszketőhöz írtam:Jó érzéssel nézegetem ezen a virtuális falon, határtalan feketeségen (a képet); a fényerő-szabályozó gombot nyomogatva kivilágosítom meg elsötétítem, előre-hátra döntöm a térdemre tett laptop képernyőjét, s közben azon merengek: azt akartam, hogy ilyen legyen ez a deszka  – nem a deszka: a képe! –, és most azért tetszik nekem  – vagy ilyen lett, és megszerettem, tartalmaimat belevetítettem, vagy az elektronikus megvilágítás, a technika teszi ilyen finoman érzékennyé, nyersen reszketővé – viszketővé! – a felületet (teszi "felületessé" a képet? megfosztva éppen attól, amiért annyira kellett nekem, a testies érzékletességtől? igaz, így viszont a szavakkal élő irodalomhoz hajlítja, szó és kép kapcsolatát erősíti).

A hal tréfája kötet felől kerülgetve a kérdést, ahol versben és prózában újra meg újra elzengtem a kézműves csinálás dicséretét, elektronikus lapom eszményien lapos, a fotó síkjánál is síkabb, sőt síkosabb, elvont érzékletessége nehezen méltatható – létezik-e ilyesféle egyáltalán? Nem két egymást kizáró fogalom nyomódik itt össze? Vagy minősítsem paradox, képtelen képnek, szabad képzetnek, olyasfélének, mint másik találmányomat, az absztrakt antropomorf kifejezést? Megkísérlem, legalábbis rögzítem, mint annyi mást is, hogy nyoma maradjon. S ha igen, ha építés és térképzés a cél, álljon itt függőlegesen is a deszka képe, ahogy a könyvespolcnak támasztva láttam napok óta, versírás közben – egészen megkedveltem alakzatait. Igaz, eszembe jutott az is, hogy a festést legyalulva-eltüntetve rekonstruálom az eredeti látványt, az apám által barkácsolt naturális kamrapolcot, a meztelen deszkát, de aztán beláttam, hogy ez lehetetlen a lyukak miatt, amit én vájtam ki a fa ágai helyén – és különben is. Maradt a vers és a függőlegesbe fordított fej – lásd a következő pontban.