Episztola
 

Én írok. Fordítva hogyan is lehetne.

Hívlak hogy beszéljek hallgass rám jó felem.

Az embernek ha költészetregénybe tér

a tér belül amúgy is végtelennek tetsző

úttalanjain kell egy-egy fogadó ahova betér

s a te százegy szabad versből összegörgetett

gömböd pont nekem való hahó hallod-e

tudod-e milyen süketségben szenvedő

monstrum tenyérnyi szigetéről szólítalak

te akkor '87-ben és '88-ban recsegő-ropogó

ajtótlan ketrecekbe zárva erre a gátlástalan

üres nyitottságra hogyan láthattál volna

előre a jövőbe nem csak a jelen legfeljebb

a másnap préseit nézted hogy ellened nyomódva

bele ne lapítsanak émelyítő viszonylagosságba

most meg... ugyanaz másfelől. Bár ahogy

itt állsz megint mint belül álló kivülálló őrlődsz

mást mit is tehetnél belehorpadsz. Társak

szobádon túl alig. Faltól falig árad automatizált

patentja szerint. Írsz. Ellene mondasz. Még

mit tehetnél. A költő ír s a kis halacska ikrát

ürít kacéran ó ezek az analógiák aztán végképp

kimúltak hangzataik mint facér mókák pucér

paródiák meg sem nevettetnek. Hagylak már.