Kép és szó tehát újra meg újra, és sorozatok, és a sorozatok kapcsolódása – erről beszél Az én orbis pictusom fülszövege is: Írni és rajzolni hozzá, engedni, hogy a vers egy-egy kifejezése kézírással a képen megjelenjék, a kétféle képzést összekapcsolni a ’99 című kötetem óta, melyben festett deszkáim láthatók, egyre erőteljesebb törekvésem. Ez a könyv így is kapcsolódik elődeihez, a Víg vacsora, a Nyí fekete-fehér és színes rajzaihoz, a Papundeklire festett papundeklijeihez. A jobbára ecoline-nal készült képek a versekkel együtt születtek.

A korrekt (száraz) közlésbe nem fér bele kapcsolódás-mániám hangoztatása, amivel itt meg talán aránytalanul gyakran hozakodom elő, holott a látogatók érzékelésére kellene hagynom – de túl nagy a csábítás, és vele a provokáció is: mit tudok még hozzátenni ebben a formában, és éppen Az én orbis pictusomról szólva, ami maga is tizenegy sorozatból épül fel, négy részben. Nos, itt, ahol a könyv képeinek gyenge egyötödéből kivágott 16 négyzet kapaszkodik össze, hogy jelezze a rákattintással előhívható lapokat (jelezze és a látogató érdeklődését is fölkeltse: mi van mögötte?), úgy látom ezt a négyszer négyes négyzetet, mint egy képet, festett világom sokféle rétegéből előálló tarka tetőt, és feltételezem, hogy más (esetlegesen kivágott-összerakott) tizenhatos láttán is így lennék ezzel.