Rima-szonett
 

Ha hátamba fú az Akastyán-hegyi

s elnyomja fülemben a drótzizegést,

beszédét szó szerint vélem érteni,

de vissza nem szólok, mondj másik mesét:

 

menekülni nemcsak griffszárnyon lehet,

s hagyd a szörnyeket, legalább a felét,

harmadát; zendüljön a rima-szonett

táncosan, muzsikálja ma át magát,

 

mindegy, hova vezet, legyen élvezet

a terc. Hiába. A szél konok szavát

fölhangolni némán is lehetetlen:

 

sárkánykígyó ül mindenik almafán.

Ez a történet újrakezdhetetlen.

Szél jő szemközt a hegyi szürkületben.

 

Shelley kamaszkorom óta csodált ódája (Tóth Árpád fordításában) húzott ehhez a rimához (terca rima-szonett), és az Akastyán-hegy is húzott, a nagyanyámtól hallott mese, bár ő Átkozott Fekete Hegynek ismerte, és intett fejével Szerbia felé, de a tetteket nála is Brunszvig vitte végbe, a cseh király, aki először mondta ki vagy háromszáz éve az Aksteinova hora helyett magyarul, hogy Akastyán-hegy; óriási mágneses hegy, mindent magához ránt, fogva tart, szabadulni csak lóbőrbe varrva, griffek csőrében lehet. Nagyanyámnak nem számított a név, összekeverte a sárkányt és az oroszlánt a csetnikkel, nekem számít, de én is tovább kevertem, rájátszottam tényeimet és képzeteimet, az olvasott és az unokáimnak mondott meséket, és most a szonettjeimet is rá, a rajzaimat, mindig rá, hozzá; szemmel nézvést palimpszeszt a világ.