ABSZTRAKT ANTROPOMORF
 

Kéklila alapon

Tromf.
Pont az, pont,
vonal és szín.
Szóképtereim lelke talán,
ahogy
vibrál a késő délután
kora nyári tűleveleken.
Nézem.
Most történik meg éppen.
Tény ez, tény.
A szél mozdulásai hajtják,
reszketnek a
csupasz szinonimák.
Festek kéklila alapon
sárgát,
pompázót,
persze hogy absztrakt antropomorf.
A kezem erre jár,
és én is,

kétfelől a mégse és

a mégis.

 

Most, éppen most, augusztus 17-én délelőtt értem ide a honlapépítésben, az eddig feltett képek és alá-melléírások rendezésében, és most jutott eszembe, világolt föl értelme ennek a szóképterezésnek, hogy mi ez az új, csak mutogat rá az ujj, miféle mulatság – persze hogy a Miféle mulatságok, 1984-ben megjelent verseskötetem kínálta a meghatározást. Borítóját annak a festett deszkámnak a felhasználásával készítettem, amelyet aztán továbbformáltam-éltettem (kapartam, aktuális szövegtöredékeket festettem rá, ezüstös-zöldes árnyalatot kapott, főbb vonalai azonban megmaradtak), és A hal tréfája borítóján is szerepet adtam neki – lásd itt a Hal tréfája sorozat  2. darabját. De a könyvhöz nem ezért fordultam, ezt csak elégedetten nyugtáztam, hogy "aha, otthon vagyok", és A levegőre rajzolt ház című versre lapoztam, amelynek négy szakaszából hármat idézek itt, mert mai szóképteremre pontosan illik a negyedszázados leírás:

 

(– egy üvegpohár oszloppá lángol föl

a mennyezeten átvitorlázó nap egyetlen

pillantására a levgőre rajzolt házban

egyes mozdulatok úgy szabják ki a teret

mint ezüst kés éléről leforduló

piros almahéjak: szerpentin-vonalban

 

– a levegőre rajzolt házban

mint egykor anyám hasában

térdemet felhúzva lebegek súlytalan

dimenzióiban úszkáló tükörképeim közt

államat hű küszöbére fektetem

fülemmel belülről tapadok ajtajára

kréta-falai alján alszom álmomban

 

– kőóriások dünnyögése ébreszt evezek

moccanatlan hold vízén fekete fák alatt

árnyékom a levegőre rajzolt ház

fehér ablakán kihajol és elnézi köröskörül

sötét halmokon ködúszta mezőkön

gázolnak énem arctalan alakjai)

 

(A buzgó tárlatvezető pózában még megjegyzem itt, hogy "a levegőre rajzolt ház" az Árnyékra nem egyik szonettjében is megjelenik mint önidézet, régi új, ami viszont gyűjtő-rendező mozzanat, mert... – elég. Legyen elég annyi, hogy a horgas org egyik neve SZÓ-KÉP-TÉR, a másik meg: A   L E V E G Ő R E    R A J Z O L T   H Á Z