A fondorlatos kutyagoló
Szeretsz te még engem, ugye? Kérdeztem, már az ajtóban álltam, mentem menni; hirtelen buktak ki szavaim? Semmi okból? mert nem is lehetne léteznem másként?
Űztem magam az őszi hegyen, fájtak az öreg kutyalábak; hogyne, mondtad, vagy ezt se; villanó szemedre hagyatkozva kutyagolok most, nekem
minden jó lesz, ha bármit és bárhogyan, s mégse mindegy, csűrtem fondorlatosan, miként válaszolsz, elhangzik-e, igen;
csak egyértelmű, kétségtelen legyen, hogy szavad versemben rÃmelni tud-e. Félhessem: szeretsz te még engem, ugye?