A l’art pour l’art fohásza
 

Csak két ujja közé szorítja a kor az emberkét,

és kiszorítja belőle azt az egy csepp jót vagy

rosszat, amire szüksége van.

(Nagyezsda Mandelstam)

 

Körül a Pénz lázrózsás ártányai –

szétröfögnek minden ritmikát?

Egy csepp jóért gyerünk más mederbe át;

hova? Az intézményi listák tényei

 

puhán terpeszkednek és áriáznak,

újra ugyanaz ismétlődik, kihull

s elillan a részvét irgalmatlanul;

hevenyészve dőlsz, világnak világa.

 

Ez volna a szükség? Fölfoghatatlan.

A kornak nincs ma ujja, üres ráma,

konzumált lett a semmi némasága;

 

szólj, l’art pour l’art, százegy alakban,

ítélj, emlékeztess tegnapi kínra,

bűnre; ne hiába, mint meg van írva.

 

 

’52 őszén azt mondta a Lehel út 68. alatti kollégium hálótermében haragos nevelőnk, hogy nem érti, miért nem raktunk még rendet, mikor határozottan felszólított bennünket, s hogy további nyomatékot adjon szavainak, méltatlankodva hozzátette, tudhatnánk, hogy ő nem szokott l’art pour l’art beszélni. Lapítottunk az emeletes vaságyakon az ország megannyi tájáról összeverődött elsőéves középiskolások (az Üteg utcai villamosenergia-ipari technikum tanulói), és Tökszájú (így hívtuk magunk között a nevelőt) enyhe, de félreérthetetlen megvetéssel járatta rajtunk tekintét, aztán, mintegy aláhúzva a szomorú eredményt, amit kénytelen tudomásul venni, undokul megjegyezte: maguk persze azt sem tudják, mi az a l’art pour l’art. A lesújtó megállapítás igaz volt,  tehát vérig sértett (engem biztosan). Bámultunk magunk elé, de annyit azért kihámoztunk a dorgálásból, hogy a választékos stílusú Tökszájú (egyébként végzős bölcsész) a „hiába” helyett használta az idegen, azt se tudtuk, milyen nyelven közénk gurított hangzatot. A megfejtés aztán (évek múlva) visszacsengett nekem magyar tanárunk hárító megjegyzésében, hogy a l’art pour l’art-al nem kell törődni, mert csak haszontalan, elefántcsonttoronyba zárkózó, fennhéjázó költők művelik. A „fennhéjázó” talán csak most szólal meg fülemben, de az „elefántcsonttorony” biztosan elhangzott, s képzeletemben azonnal kötődött a ministráns éveimben mélyen megtapadt litánia soraihoz: „Mária aranyház, elefántcsontból való torony”. Csodásnak és titokzatosnak tetszett, már azért is, mert nem érzékeltem, hogy az elefánt csontjaiból épült torony, ami a litániában maga Mária, a tanárunk szerint meg a haszontalan költők menhelye, valójában mi (milyen) lehet. Később aztán, a marxista esztétika közhelyeit emésztve tisztult a kép, s valamelyest a különféle jelentések, vélekedések is elrendeződtek, de az avantgárd (különösen a szürrealizmus) jobban érdekelt – az úgynevezett öncélú, tiszta költészet (amennyire megismertem és megértettem) igaznak érzett vetületeivel, eleminek tetsző eszményeivel együtt is távol maradt tőlem – ma is csak abszurditásként használom (vagy mégsem?), a hiábavalóság és a külvilág ironikus (vagy milyen) megjelenítésére. Előbukkanásában alighanem része lehet, hogy a nyomdába autózva havonta többször is elhajtok a Lehel út 68. előtt, ahol a hajdani kollégium épületét már régen lebontották, és háromemeletes lakóház épült a helyén, a földszinten tekintélyes élelmiszerbolt kapott helyet, melynek öles (véres-piros) betűi diadalmasan hirdetik, hogy tőkehús kapható. Elsőre tőkéshúsnak olvastam, másodikra fölbukkant emlékezetemben Tökszájú, aztán lelkifurdalásos diákként még a lexikon „l’art pour l’art” címszavát is átböngésztem, majd megírtam a négy kicsavart-becsavart alakban ágáló szonettet, s most, hogy ezt a jegyzetet billentyűzöm, előkeresem Balassa Péter Hiába:valóság című könyvét, melynek ’89. május 1-én írott előszavában járja körül civilprózának nevezett publicisztikáinak lelkületét, értelmezi a kettősponttal elválasztott szógyártmány pazar (posztmodern, paradox stb.) kettősségeit mint egy remélt társadalmi megújulás lehetséges elemét… Elhárítva a memoár fenyegetését és csábítását, de értékelve a továbbélő előtt kétségtelenül tágasabb perspektívában mutatkozó korképet, ennek a ’89-es reménynek a pőre, ma már közhellyé züllő hiábavalóságát jelzem itt, s Tökszájútól eltérően tudom, hogy l’art pour l’art beszélek, rajzolok, csinálok könyvet; hiába hajtogatom: „Árnyékra nem”.