Álom Pilinszkyvel
 

Meghökkentem álmomban.
 Már a sárga Volkswagentől is, 
ahogy leblokkolt testközelben és
  ezüstfejű vezetője vadul kiugrott 
a járdára. Pilinszky! Kezében lángvágó pisztoly izzott, s már 
tépte is ketté a fémdobozt, 
szétlökte, csattant, s gurult elő 
a kocsi fölhasadt hasából tülekedve 
tucatnyi koszlott gumiabroncs.
 Semmi több; 
ébredés-függöny zuhant. 
Báván tapogatózom azóta is: 
mit akar tőlem, miért s hogyan,
 vétlen-e véletlenem. Egyszer ültem 
vele és Tornaival a Belvárosiban, 
hatvanegyben. Hallgatnom őket 
jó volt; az irodalom abroncsairól 
fénylő elképzeléseket dajkáltam 
akkoriban; szét- és szétszakadtak  
azóta a sárga autónál gyorsabban,
 cafatokra, de az álomjelenet ma 
újra meg újra lepereg (fékez, 
kiugrik, vágja és csattan, gurulnak), 
s hiába, hogy semmit sem jelent,
 magamhoz drótozom, legyen.
 Ha megérek rá, majd kihüvelyezem.