Zsilettpengék
 

A zsilettpenge nekem akkor is zsilettpenge, ha bizsuként lóg a nyakban és borotválkozni nem lehet vele, bár azokkal a pengékkel, némelyikkel legalábbis, biztosan lehetett volna, gémkapocsból készült láncon lógtak a nyakukban, egyiknek-másiknak kettő-három is, csörömpöltek, villogtak a sárgás villanyfényben, futkosott hátamon a hideg, szemben a pengékkel... voltak, akik a szájukba vették a pengét, bordó nyelvükkel görgették, kiköpték és beszippantották, csörgették a fogaik között, rágcsálták és szopogatták, három nyolcadik osztály, kilencven kis és nagy kamasz, mert túlkorosak is voltak közöttük, nem is kevesen, ezt már akkor láttam, mikor a zsúfolásig megtelt padok között előrementem az ünnepélyekről ismerős sötétvörössel bevont asztalig, közepén korsó víz és pohár az előadónak, november vége volt, az egyik sarokban nagy olajkályha izzott émelygősen, a másik sarokból, az ablak irányából behúzott a jeges szél; cigányok is lesznek, nem baj? kérdezte az igazgatóhelyettes, miért lenne baj, ilyet még nem láttak, egy író, ugye, persze, mondom, bár én inkább  valami óraféleséget szeretnék, tanárként inkább, ó, mosolyog az igazgatóhelyettes, azért egy író, pláne költő, az mégis más; az udvaron át megyünk, a könyvtáros kislány, az igazgatóhelyettes és két osztályfőnök, ők majd elvegyülnek, hogy fegyelmet tartsanak, bár az előadás bizonyára lebilincselő lesz, az író elvtárs érti a módját, nem először csinálja...