A ködevő
 

...Volt ott egy szobor, a templomkert végében, a drótkerítés mellett: egy férfi szobor. Előredőlt, a szája nyitva, valamit kiált. A feje tetejét leszakította egy lövedék a háborúban. Ha fölmászott a talapzatra, és az előremutató karba kapaszkodva fölhúzta magát, föl, föl, egészen föl, akkor belenyúlhatott a tátott szájába és a fejébe, üres volt... ez a ködevő, mondta a tanító úr, a többiek kuncogtak, ő meg késő délután odament a szoborhoz, és látta, hogy a köd arra hengeredik csakugyan, és vastagon, csomósan ömlik a tátott szájba; de hiába, mert nem lesz kevesebb, pedig a ködevő pillanatnyi szünet nélkül rágja és nyeli a sárgás, zizegős világmindenséget...

...Nyékládháza állomása olyan volt, mint a legtöbb vasúti épület, szürke és rideg, falai tántorogtak a gomolygó őselemben. A vonat csörömpölve húzott ki az állomásról. Három-négy férfi, nő botorkált még a kijárathoz. Ketten kerékpárra szálltak. A művelődési autót nem látta. Fázósan begombolta bordó ingét, fölhajtotta gallérját. Repülő húzott valahol a magasban  – ott tiszta lehet a levegő. Megállt az állomás előtti tér közepén, hogy hamar megpillantsák a művelődési autóból. Hallgatózott. Dohogás verte föl a világegyetemet, egy traktor ment a hepehupás úton. Eltelt öt perc, tíz, tizenöt. Jobb kezéből a bal kezébe tette táskáját. Dohogás, a traktor újra elhúzott mellette, valahol egy autó dudált, aztán csönd lett; az utasok már régen eltüntek, Nyékládháza is eltünt, csak az állomás betonfalai álltak még mögötte, és azon túl, a bizonytalan távolban ugyan, de közeledtek a szarmata jazigok roppant hadai.