A vadkender gyilkos illata
 

Megmérgeztek, hörögte a férfi. Ajtónk előtt feküdt, hanyatt, két karja a törzse mellett, feje a lábtörlőn. Délután két óra volt, sütött a nap, csikorgott a fagy - hárman hajoltunk hökkenten föléje. Micsoda? Hogyan? Mi? Ki? Megmérgeztek. Reszelős hangja két csuklás közt ért fülünkbe, és megcsapott valami erős, émelyítő, ismeretlen bűz, valami kevert, gyilkos illat, amiben a fekália és a vizelet szaga mintegy a mélyben, lappangva felhőzött. Rövid szakállú, harminc körüli, fekete hajú férfi nyújtózott előttünk fahasábként. Mocskos és viseltes ruhája merő latyak. Egyikőnk a mentőket hívta, másikónk és harmadikónk bevitte a reszkető, merev testet a lakásba. Rémületes volt a merevsége. És az ismeretlen szag, ami a jól fűtött szobában felerősödött. A heverőre fektettük, ahonnan unokám kedvenc játékmajmát áthajítottam a rácsos kiságyba. Mi az, hogy megmérgezték? Magamat, hebegte. Tekintete a plafonon. Szája kék. Öngyilkos lett? Az, öngyilkos. Hogyan? Mivel? Bevett valamit? Megmérgeztem magam, hörögte a levegőbe. Ciánt ettem. Sok-sok ciánt.

 

Ezek mind dologtalanok, uram. Munkanélküliek, igazítottam ki a minősítést. Nem – dologtalanok, intett a mentős, aztán köszönte segítségünket és elvonult csapatával. Kereszthuzatot csináltunk. Eltűnődtünk: ki -talan, ki nélküli. Belegondoltunk. Méricskéltük a különbségeket. Eltűrtük. A játékmajomtól elnézést kértünk.

 

A vadkender gyilkos illatát még este is éreztem, még másnap is csavarta az orromat; irkámban legyen inkább. Irkább.