Ponton
 

Megpróbálom kép és szöveg kapcsolatát a vers kifejezéseinek fölhasználásával, de pontos és teljes idézése nélkül földeríteni –  élve sajátos, az író és a rajzoló szándékára és a létesülés konkrét körülményeire vonatkozó értesüléseimmel. Vázlatosan persze. A Ponton költője egy 2002-s pozitív terhességi teszt hírébe kapaszkodik mohó szólétrehozó énje holdudvarában, hogy a hangzatok magzati mélyén (hol a homály spiráljai forognak) megkísérelje követni és megnevezni, mintegy helyszíni közvetítésben rögzíteni, szóvá tenni a szóvá tevés, a jó kívánásának folyamatát, melyben megjelenik a remény is, hogy mégsem semmi az a Plank-hossznyival sem mérhető többlet (és ráadásul még hat is), ami ilyen módon alakot ölt, pontot alkot, sőt, ponton-ként áll meg: konkrét euforia-fónia pont az alkotó neuronjainak univerzumában. A kollázs ezzel a lehetetlennel birkózó szellemi erőfeszítéssel, a kifejezés megjelenített kínjával, nekifutásaival, a többszörös elvontsággal szemben minimális jelzésekkel él. A közönséges és esetleges papundekli darabra szénnel és tollal rajzolt, félabsztrakt  (mert szemeket, arcéleket idéző), vázlatos vonalak, a durván tépett, fölragasztott, őslényt asszociáló tárgy képe, a tépésvonalak szenvedő, testies látványa (úgy látom) nemcsak ellenpontja a Ponton szöveges párjának, de a keletkezés esetlen megjelenítője (tanúsítója) is.