BorÃtó (a papÃrkÃgyó születése)
Az elsÅ‘ sorozat elsÅ‘ képénél a papÃrkÃgyó születését dokumentálom (alapozó szándékkal is) a Súgja Hang kötetem '87-ben Ãrott versével:
CSIKÓLÃBÚ TÅ°ZHELY
Â
Középen áll, izzik a csikólábú tűzhely, parázs-szeme
biztatóan pislog a félhomályban, kosarat fon apám,
a vesszÅ‘k árnya roppant épÃtményeket forgat a falon,
forró vÃz duruzsol fazékban, méretlenül árad az idÅ‘.
Volt ilyen este, idegen ott nem vagyok. A porcelántál
derengő fehérsége és a konyhaablakra jegesedő erdő
a visszatérő szökevénynek valódi zsákmány. A csikólábú meg
– hátán nyers krumpliba szúrt pálca körül papÃrkÃgyó
tekereg titkosan és a mélyből feltörő létezés sodrát
láthatóvá bűvöli - kész csoda: ahogy a külső éjben
viharzó gőzmozdonyokat utánozta, megoldás volt talán.
Hitelbe vette apám a Póré-boltban, Kálmáncsán, mikor
hitelbe vásárolt fekete ruhában megesküdött anyámmal;
a düledező árendás házban, heggyé hordott havak
legendás telén, őrházak rücskös kockáiban volt dolga elég.
S azóta is, mint állhatatos robot, fűti a lelkeket onnan,
suhog a fűzvesszÅ‘k sárga kévéje, forog a kÃgyó;
a hő fészke ő, tűzmagok vashéjú edénye, rázkódik
örökösen; a fölső világ vándorai, hólyagfejű szellemek
szitkokat ordÃtanak le kéményébe, felhÅ‘t fújnak
bársonyos koromból, kÃn és kéj orkánja a vaskürtÅ‘be fúl;
nyÃlásain ilyenkor füst csap ki, lángok horkannak benn,
buzog a pokoli katlan, csikorog láncok, szögek fogsora –
elcsitul aztán, nedves fa sÃrdogál csak és hamujában
megsül a krumpli, pogácsa, sokáig meleg marad, alszik
körülötte, zugolyba húzódva álmodik nő, férfi, gyerek.