A “rendőrtiszt” folytatása dzsesszgitáron
 

Majd megjön a hó és fölvidulok
a lelkemben bóklászó ólom-tulok is kifehéredik
a hegyhez idomul ahogy nézem üvegen át a havat
és szabad asszociációk raját röptetem
a horizont sötét vonala fölé.
Karácsony másnapján írom ezt. A CD-lejátszón
forog egy Django Reinhardt-lemez a múlt
de jó hogy semmi konkrét. Ritmusai
a romlatlan lét lehetséges
táncait ígérik szivacstalpú cipőm
emlékeire apellálnak hagyom. Hideg
sárban tocsogok aztán a nyálas beton
csúszik alattam. Jobbról hörög a fogaskerekű 
a képzelt hó (mint megannyi más elgondolt derű)
nem tetszik kivitelezhetőnek.
Sebtében fölvillanó ötlet-szárnyasok csivitelnek
agyamban az újra meg újra kiókumlált
kérdezést
a társadalom ketrecében dúló úri muri ellen
hogyan lehetne robbanó anyaggal megtölteni
s haboznék-e ha kitalálnám s tudom (közben)
pénz politika pornográfiái képzeteimet
megszégyenítik.
Az abszurditás / üzenem egy szolidáris társnak / kommentárokban fuvalkodik tovább / mert nincs kibúvója. / Az idő meg halad hóval szavaz e versre / van mersze Django dzsesszgitárján vigasztalni / víg asztal körül vacsorán. / Hogy igen vagy nem vagy délután hogy / visszajön-e belém a szürke nem tudom. Most / porhanyó fehér van mint nyáron. / Ökörszem ugrál boldog fenyőágon.