Papírkígyó
 

(Tizenegy évvel később, 1996 nyarán, egy zárójel héjába húzódva hallgatózik, ahogy másolja a Papírkígyót és hallomásait betoldja a fordulókba. Nézi, amit akkor látott, és mai képeit odafesti a kígyó hasára: vigye. Ezt is lássa, aki most nézi, most hallgatja, most olvassa; a kétségbevonások és megerősítések tizenegy évnyi tömegéből idehangzókat együtt hallja és lássa az 1985-ös Papírkígyóval: az akkori most mellett a mait, ami persze, hogy tegnapi lesz már, ahogy leírja, utánfutás – mégis, az UTÁNFUTÓ ZÁRÓJELbe most úgy kapaszkodik, mintha nem az irodalmi forma romlékony terméke lenne, mintha elhinné, hogy képes lesz a tizenegy éve levetett kígyóbőr ábrái közé vegyülve a szerpentin forgását mélyebbre nyitni…)

 

A könyv címadó prózája két, egymástól tizenegy évre kanyargó szerpentinből épül kettős spirállá, és ahogy a kép ürügyén megidézem most, persze hogy provokál: kanyarítsak hozzá egy harmadikat, az 1985-ös és 1996-os mellé-közé-mögé-elé egy 2009-est, de nem érzékelem a trió hangját, terét – többek közt azért sem, mert az elmúlt tizenhárom évben írott és rajzolt akastyánhegyi mesék, versek közvetlenül is folytatások, forog bennük-velük a papírkígyó. Végül is régi képzelményem kísért, hogy eggyetlen könyvet írok és rajzolok – most éppen egy  k é p e k   f e l ő l   s z e m l é l ő d ő-v á l o g a t ó építményt konstruálok, toldok hozzá, ahogy a 12 utóbbi év elemeit rakosgatom.