PapÃrkÃgyó
(Tizenegy évvel késÅ‘bb, 1996 nyarán, egy zárójel héjába húzódva hallgatózik, ahogy másolja a PapÃrkÃgyót és hallomásait betoldja a fordulókba. Nézi, amit akkor látott, és mai képeit odafesti a kÃgyó hasára: vigye. Ezt is lássa, aki most nézi, most hallgatja, most olvassa; a kétségbevonások és megerÅ‘sÃtések tizenegy évnyi tömegébÅ‘l idehangzókat együtt hallja és lássa az 1985-ös PapÃrkÃgyóval: az akkori most mellett a mait, ami persze, hogy tegnapi lesz már, ahogy leÃrja, utánfutás – mégis, az UTÃNFUTÓ ZÃRÓJELbe most úgy kapaszkodik, mintha nem az irodalmi forma romlékony terméke lenne, mintha elhinné, hogy képes lesz a tizenegy éve levetett kÃgyóbÅ‘r ábrái közé vegyülve a szerpentin forgását mélyebbre nyitni…)
Â
A könyv cÃmadó prózája két, egymástól tizenegy évre kanyargó szerpentinbÅ‘l épül kettÅ‘s spirállá, és ahogy a kép ürügyén megidézem most, persze hogy provokál: kanyarÃtsak hozzá egy harmadikat, az 1985-ös és 1996-os mellé-közé-mögé-elé egy 2009-est, de nem érzékelem a trió hangját, terét – többek közt azért sem, mert az elmúlt tizenhárom évben Ãrott és rajzolt akastyánhegyi mesék, versek közvetlenül is folytatások, forog bennük-velük a papÃrkÃgyó. Végül is régi képzelményem kÃsért, hogy eggyetlen könyvet Ãrok és rajzolok – most éppen egy  k é p e k  f e l Å‘ l  s z e m l é l Å‘ d Å‘-v á l o g a t ó épÃtményt konstruálok, toldok hozzá, ahogy a 12 utóbbi év elemeit rakosgatom.